GutBesser...Dresden

Kétségkívül van stílusa a németeknek…na de milyen? Nem szeretnék divatguruként kritizálni, hiszen egyrészt nem vagyok az, másrészt alapjában véve kedves embernek tartom magam. De ami itt stílus és divat címen zajlik messze felülmúlja minden korábbi várakozásomat és alapjaiban rengeti meg a stílusról alkotott elképzeléseimet.

Érkezésemet követően hatalmas étvággyal rágtam át magam a német VOGUE  szeptemberi kiadásán, úgy gondoltam, itt aztán nincs hiány merészségben! Három hónap után kijelenthetem tényleg nincs!
Bár másabbb értelemben, mint azt eredetileg gondoltam.

A drezdai emberek totális disszonanciára való ösztönös törekvését talán az a szomszédos üzlet példázza legjobban, ahová belépve balra posta, jobbra hentes kapott helyet… egy légtérben. A húsos pult vigyorgó malackákkal gusztusosan dekorálva kacsint rád levél feladás, sorbanállás közben, hogy véletlenül se távozz üres kézzel.  Már ha a konstans füstölthús illat nem lenne elég meggyőző. Ez aztán az árukapcsolás!

A képzeletbeli dobogó legfelső fokára mégiscsak az a turkáló állhatna, ahová soha nem tettem még be a lábam és nagyon valószínű, hogy nem is fogom…na nem a turkáló státusz miatt. Sokkal inkább az a “megnyerő” hölgy tart távol, aki Gullivert megszégyenítő méretre nagyítva szégyenlősen pózol az üzlet oldalán. Bár nyakig fel van öltözve, nekem valahogy a fekete combcsizma – kockás, rakottszoknya - bőrfűző együttesről más képzeteim támadnak, mint amit eredetileg sugallni szerettek volna a képpel. Persze rám lehet sütni, hogy rossz az, aki rosszra gondol, de ha abból indulok ki, hogy az üzlet bejárata felőli falon ugyanaz a hölgy (a már részletezett öltözékben) egy kisgyerek társaságában párnacsatázik, már közel sem biztos, hogy én járok tévúton…

Nem kell messzire menni és egy újabb megnyerő hölgybe botlik a szem. Alig pár üzlettel arrébb egy hatalmas Berényi Kata poszter néz vissza (a Barátok közt korai részeiből).  Nem túlzok két pofára tömi a fagyit. Körülbelül olyan hatást vált ki belőlem a kép, mintha a hűtő ajtajára egy jó nagy tehenet ragasztanék fel, hogy valahányszor arra megyek eszembe jusson, hogy fogok kinézni, ha kinyitom az ajtaját… 

Drezda Váci utcájában, a Prager Strasse-n is bőven akad látnivaló. Egy hatalmas üzletről például mindaddig azt hittem, hogy jelmezkölcsönző, amíg a múlt héten nem kocsiból láttam, hanem közvetlen közelről séta közben… kiderült mennyasszonyi ruhákra specializálódott. A felirat ellenére továbbra is fenntartásaim vannak, mert a 120 centis koravén próbababák látványa inkább liliputi esküvőre emlékeztet semmint egy romantikus, filmbeli jelenetre az oltárnál.

Azért akadnak üdítő kivételek, imádom például a Hollister üzletét, ahová messziről csábít egy friss, izgalmas illat majd belépsz és a háttérben hatalmas kivetítőn hullámzik feléd a víz, a zenét szinte elmossa az óceán morajlása és akaratlanul is megállsz a “parton”, hogy  jó mélyet lélegezz a sós levegőből… (csendben megjegyzem, ez sem német üzlet).

Aztán ott van az antik negyedben, egy átjáró végén eldugott, farönk borítással kialakított design bolt is…. Bár a bejáratot őrző műanyag-óriás uszkár kicsit ront az összképen, még mindig jobban mutat itt, mint az egyik felkapott sétáló utca kevésbé felkapott kirakatában, ahol pink társával kiegészülve feszít. Természetesen pink pórázon vezetve, a rendkívül “trendi”, szolídan elegáns gazdi előtt, mindezt egy szőlő lugast imitáló háttérben…
Tökéletes disszonancia vagy egyszerűen csak NO COMMENT! :)

Alig pár napja, hogy oda-vissza megtettem a Drezda-Debrecen távot és mégis úgy tűnik, mintha nem is jártam volna otthon… Furcsa dolog a honvágy. Szinte be sem tudom határolni mi/k vagy ki/k hiányoznak, végtelen a lista, mint amikor gyerekként levelet írsz a Télapónak. Közben pedig küzdök az érzéssel, hogy mennyi minden megváltozott ilyen rövid idő alatt, szinte meg sem ismerem a várost ahol felnőttem.

Drezda is más lett, új arcát mutatja, a hulló falevelek halk morajjal töltik meg az őszi csendet és valahogy lassabb, mélább a város. A délután észrevétlen fordul sötétbe, hogy a napfényt az este fényei váltsák fel. Nincs hideg, csak valahogy csíp a levegő, nem fáj, csak zsibbaszt…

Loswitz hídja a Lánchíd jelmezét öltötte magára. Megnyugtat és mégis felkavar. A part másik oldalán egy kivilágított étterem teraszáról vacsora csilingelő hangja szűrődik át. Sült gesztenye és forralt bor illat csap meg. Egy hajókürt sóhajt fel mélyről, miközben a fedélzetén szikrázó fényben zsibonganak az emberek. Hangulatos falunak tűnik innen a túlpart. Ősz van, este van, de az otthon megszokottnál mégis nagyobb itt az élet. Azonban a gyönyörű, meleg fények kevésnek tűnnek most ahhoz, hogy a nagy ürességet betöltsék,  ilyenkor Mindenszentek idején.

A Halloween színes álarcai mögött fájdalmasan szép emlékek törnek utat.  
Mama mosolygó szemei este, ahogy az ölébe hajtom a fejem a kerti padon és ő csillagokról mesél… ahogy a faforgács jellegzetes illata finoman megcsap, amikor az asztalosműhelyből papa kijön, puszit nyom a homlokomra, hogy aztán magasabbra lökjön a hintán….ahogy nevelőpapám a gyerekkori barátaival hetente esedékes  kártya-parti előtt még leül velem zongorázni…

Tegnap este egy csapat gyerek vágott neki a rém-lámpásokkal kivilágított sötét utcának. Mellőzve minden harsány felhangot, csöndben, sorban sétáltak, reszkető kezükben tarisznyával, „hamuban sült“ pogácsa helyett világító lámpással megpakolva. Ahogy néztem őket különös érzés fogott el, mintha lelkeket vinnének.

Sok kis szentjánosbogártól fénylett az utca. Haladtak egyre messzebb felfelé az emelkedőn, míg végül csak a sok tompán világító, lebegő gömb látszott a messzeségben, majd teljesen sötét lett, mintha az égben tűntek volna el...

Minden városnak, ahol valaha jártunk megvannak a saját fényei.
Fények, amiket szorgosan gyűjtünk, gondosan megőrzünk magunkban, hogyha sötétebb, hidegebb van a megszokottnál tüzet gyújthassunk belőlük. Arcok, érintések, beszélgetések, nevetések, könnyek, vallomások, illatok, imák, lelkek fényév távolságból...

A családi memoár szerint toporzékolva visítottam a medence mellett, amikor legelső alkalommal megpróbáltak meggyőzni róla, hogy a víz a barátom. Mondjuk ha valaki szólt volna, hogy genetikailag alig 160 centi jut, biztos lendületből ugrok fejest és végigtempózom az éveket egészen úgy 176 centiig. De az ovis és kisiskolás évek medencés próbálkozásai nem voltak elég meggyőzőek, így lett a tánc az én sportom, egészen a főiskoláig, amikor Debrecenből Budapestre költöztem.

Jött a jóga és az úszás, feltámasztva a reményt, hogy van még bennem növekedési potenciál, ami egészen a margitszigeti Hajós Alfréd Sportuszodáig csábított. Ott aztán barátnőimmel rádöbbentünk miért is érdemes úszni, szaunázni, napozni és esetleg tanulni a lelátón. Elég ha annyit mondok egyik legemlékezetesebb (és végülis egyik legsikeresebb) vizsgafelkészülésem a magyar vizilabda-válogatott edzőmeccsébe torkollott…
Nem tagadom: volt bennem hasonló indíttatás, amikor egy héttel ezelőtt elindultam az uszoda felé és most nem a szigorlatra gondolok J De talán nem meglepően, ez a történet végül más véget ért.

Kicsit már eleve gyanúsnak tűnt, hogy a navigáció egy lakótelep felé irányított minket, de végülis az épület maga kellemes meglepetés volt. Mint kiderült inkább egy kisebb aquaparkba csöppentünk semmint uszodába, ami persze nem feltétlenül baj. Délelőtt 11 körül érkeztünk, mivel az Elbemare 10-kor nyit, gondoltuk nem lesznek sokan. Tévedni emberi dolog. Mire két hosszt lenyomtam a medencében, mint a hangyák hemzsegtek körülöttünk és hangsúlyozom nem én vagyok a lassú! Aquafitness óra kezdődött: kis zene, színes szivacsok, habsúlyzók és viháncoló tömeg, átlagéletkor +80, mert itt időskori mozgásszervi panaszra, ezt írják fel az orvosok...

Végülis sikerült annyit úszni, hogy azért érezzék az izmaink. Nagy lendülettel indultunk befelé a jó meleg szaunába, gondoltuk milyen jó lesz majd szép csendben ellazulni. Az előtérbe lépve azonban kicsit megfagyott a levegő: az átlagéletkor továbbra is stabilan tartotta magát, de ezúttal meztelenül a zuhanyzó alatt, illetve szétvetett lábakkal a jakuzziban múlatta az időt. – Oh… - nagyjából ennyi volt a reakció, majd a kettőt hátra, egyet előre lépéskombináció után, végülis beljebb merészkedtünk. 

Három szaunakabinból egyet sikerült kinyitni, a többit az ezután következő döbbenettől már meg sem kíséreltük. Meredten álltunk, az ajtó tárva nyitva, bent úgy 6-8 anyaszült meztelen férfi a már fentebb említett korosztályból: háttal, hason fekve, kissé terpeszben, mint a kertekben vicsorgó Halloween tökök, szép sorban. A pontos számolgatásban az a mérges tekintet zavart meg, amivel az egyik tök „gazdája“ súlytott minket, lévén az ajtó azóta is tárva nyitva állt. Anyával, mint két tinédzser zavartan nevetgélve mentünk a pulthoz, finoman megérdeklődni, hogy a szauna használat milyen rendszerben is zajlik?! Egy nagyon kedves úr tájékoztatott bennünket, hogy a szaunát fürdőruha nélkül (itt finom mosoly kíséretében végigmért minket), koedukált rendszerben lehet igénybevenni.  

Nos, ha a magyar férfi vizilabda-válogatott fekszik bent, esetleg elgondolkozom, de ebben az esetben azt hiszem nem volt kérdés, hogy ha fizetnek sem vetkőzöm…. nemhogy még én fizessek!

Úgyhogy kissé felkavarva a látottaktól elhagytuk a szauna területét.  Mivel lehúztuk a karszalagot, de aztán a vizuális sokkhatás miatt mégsem vettük igénybe a nudista élvezetet, a szaunamester  kiengesztelésképpen elintézte, hogy a szaunáért ne kelljen fizetnünk. A szerencse és a két úszómester is a mi oldalunkra állt: amerre jártunk a komplexum életre kelt. Dögönyözhettük magunkat a nyugi-medencében, körbe körbe úszkáltunk a hullámzó élménymedencében és még a forróvizes nagy jakuzzi is akkor indult be, amikor beleültünk. Éppen csak egy masszázs hiányzott a nap megkoronázásához, de a meztelenkedésből aznapra, úgy döntöttünk elég volt.

A „tökök“ pedig?! Halloween közeledtével belefér, nem?! 

Két hónap után, a héten egyik titkolt küldetésem végéhez értem: sikerült végigkóstolnom az összes eddig ismeretlen német süteményt! Nem mondom, hogy nem tölt el büszkeséggel a tudat, hiszen ilyen gyorsan, soha egy célomat nem értem még el.  A siker (és a fenséges Eierschecke – olyasmi, mint a magyar krémes…) ízét még az a tény sem tudta megkeseríteni, hogy ha így folytatom szép lassan Bridget Jones-i magaslatokba török a plusz kilók számolgatásában. Úgyhogy ezt megelőzendő a sütemények népes hadát, sporttal koronáztam meg:  végre, ahogy azt megérkezésem óta tervezem (talán inkább halogatom :S) eljutottam úszni, nem is akárhová, de erről legközelebb!

Előtte visszatérnék még a süteményekhez, mert érdemes pár szót ejteni róluk. Ha más nem azért, hogy valami kedveset is írjak, még mielőtt  idejekorán kitoloncolnak innen, korábbi csípős megjegyzéseimért. :)
Szóval egy biztos, ha valamihez értenek a németek, az a sütés.
Emlékszem, annak idején Gran Canarián is a német Bäckerei-ban állt sorban az egész sziget reggelente magoskenyérért és péksüteményért. Nem ragozom: egytől-egyig isteni finomak!

De az igazat megvallva, van azért még két dolog, ami hátra van az édességmustrából:

 A  „gumicukorda” és A „kekszde” …

Biztonsági okokra hivatozva, még egyiket sem hódítottam meg. Egyelőre tisztes távolból csodálom mindkettőt. Kénytelen voltam hallgatólagos távoltartási végzést megállapítani, mert ismerve magamat, végzetes következménye lenne, ha ott én egyszer kinyitnám a számat és elkezdenék …enni.

Kicsi korom óta a zacskókat nyomkodva haladok az édesség soron, és addig amíg a gumicukor jellegzetes puha tapintását nem érzem egy zacskóban, oda sem nézek…  
Erre tessék, mintha a Bäckerei nem lenne állandó kísértés, a saját vesztembe rohanva rátalálok egy boltra, ahol CSAK gumicukrot árulnak. Ha ez nem elég, ami eddig elképzelhetetlen volt: előre külön vannak válogatva a gumimacik, szín szerint (mert a piros a legfinomabb!) sőt sörös korsónak vagy narancsárga pólós férfinak álcázva is kaphatóak… utóbbi, csak az igazán bevállalósoknak!

 A gumicukornál csak a marcipánt imádom jobban, ezért talán elsőre a keksz nem is hangzik olyan fenyegetően, de ha meglátja bárki miről is beszélek, már minden nyilvánvaló. Mintha a mesebeli régmúlt egy illatozó darabkáját fognád a kezeid között a frissen sütött zabpehelyből készült, csokival, marcipánnal (!) meghintett kekszbe zárva… legalábbis így képzelem :)

 
Mint a kosztümös filmekben, inasok sürögnek-forognak a kis „üzemben”, század elejét megélt gépek kavarják a tésztát fáradhatatlanul,  körbe a polcokon zacskókból, csillogó kekszek mosolyognak vissza rád. Szinte látom magam előtt, ahogy otthon a Fornetti és Princess helyett, mindenhol „kekszdét” nyitok…

Apropó: az ötletet már levédettem, BEFEKTETŐ KERESTETIK!

Ha bárki arra vetemedne, hogy bicikli nélkül kezdjen új életet itt, felejtse is el.
A drezdaiak két keréken születnek, de ha ez mégsem jön össze, ovis korukra biztosan felszerelkeznek, hogy anya vagy apa mögött szépen sorban, mint a kiskacsák szeljék a felnőttkor felé vezető utat. A köztes idő szintén kerekeken telik: konténerszerű utánfutókban, valamelyik sebbesség őrült szülő kerkékpárjának végére rögzítve, döcögve, látványosan pattogva. 

Ha mindezt túlélték a felnőttéválás küszöbén aztán, népi szokás szerint, hivatalos elismerésként megkapják saját városjáró kétkerekűjüket. Legyünk őszinték, nem rossz dolog ez! Napi több kilométert teker szinte mindenki. Mindenfelé külön bicikliút vezet az Elba parton, az erdőben, de még a legforgalmasabb csomópontban is külön sávval… Miután nagyjából 9-15:00-ig dolgoznak az emberek a nap fennmaradó részét kikapcsolódással töltik és a város bőségesen kínál erre megfelelő teret és lehetőséget. Nemcsak éttermek, kávézók feszítenek büszkén a part mentén, de piknikezni, sőt főzni is kialakított helyeken lehet végig a folyó mentén. Hétvégente saját motorcsónakkal szeli a vizet apa és fia, vagy éppen baráti társaságok hasítanak ütemesen kajakkal.

Úgyhogy miután véletlenül elővettem egy térképet és kiderült, Drezda nagyjából háromszor akkora, mint azt elsőre gondoltam, ésszerűnek tűnt, hogy bicikliháton járom majd én is és kihasználom a város kínálta remek lehetőséget, miszerint A-ból B-be, de még Z-be is eljutok két keréken…

Szinte láttam magam, ahogy fehér hajlított kormányos cruiseremmel szelem a várost, elején kis kosárral felszerelve, benne termosz, valami finom Kuchen (Puder Zucker-rel, mert a németek így szeretik a sütit, porcukorral jó vastagon, hogy egyenletes tapadjon a szájpadlásra, nehogy lenyeld) és a csomag tetején végül valami felettébb intellektuális könyv… Mint a filmekben leparkolok a parton, termoszból kiöntöm a gőzölgő feketét, megterítek a piknikhez és a délutáni napsütésben leülök olvasni, aztán hirtelen elsötétedik, ijedten  felnézek… és ott áll ő, a biciklis német: rövidnadrágban, szandálban (esetleg zokni biztos, ami tuti), kis sisakkal a fején… mond valamit, én nem értem, de nem is számít, mert mind a ketten tudjuk, hogy innen már együtt tekerünk tovább… :D:D:D

Ahogy megszületett az ötlet és megszilárdult az elhatározás, beköszöntött az ősz.
Na nem az a napsütéses fajta, sokkal inkább a szeles, hideg, nyírkos típus… és ezzel keresztbehúzta minden korábbi számításomat.

Maradt a DVB (értsd. a helyi BKV) és az autó. Ami a tömegközlekedést illeti, valamivel jobb a helyzet az otthoninál és megnyugtató érzés, hogy a 4-6-os hasonlóan Budapesthez, itt is közös úton fut, egy darabig legalábbis. Bár a jegyautomatát még mindig nem tudom egyértelműen használni, de végül mégiscsak kicsikarom a 27-ből azt az egy jegyet, amire nekem szükségem van. Ugyanakkor nagy örömömre kiderült az is, hogy bejelentkezésemet és a kezdeti botladozásokat megkönnyítendő a város és a DVB közösen megajándékozott egy egész hetes ingyenes bérlettel. Schön!

Az autóval már más a helyzet: amit Budapesten, mint közlekedési dugó látunk, tapasztalunk komolyan elenyésző ahhoz képest, ami itt uralja az utcákat. A minap közel 20 percet töltöttünk egy lámpa alatt türelmesen várakozva, hogy zöldre váltson, mögöttünk az egész hídon majd tovább három sávnyi autóval, lovaskocsival, villamossal. Valami hiba csúszott a rendszerbe, talán az egyik gyalogos túl sokáig simogatta az érintőgombos érzékelőt a zebránál és ezért ragadtunk be. Előttünk egy Range Rover, mellettünk egy Audi A6 senki semerre, aztán végül egy Porsche Cayman dorombolva utat tört, meghozva a többiek bátorságát is, hogy lendületesen lecsapjuk a bal kanyart miközben jobbról feltartóztathatatlanul  közeledett egy másik autósor. Megúsztuk. Hogy aztán rendszerhiba nélkül, újabb félórát töltsünk araszolva, mire eljutunk a következő közlekedési lámpához…

A kérdés adott: biciklire lehet téligumit kapni?!