Két hónap után, a héten egyik titkolt küldetésem végéhez értem: sikerült végigkóstolnom az összes eddig ismeretlen német süteményt! Nem mondom, hogy nem tölt el büszkeséggel a tudat, hiszen ilyen gyorsan, soha egy célomat nem értem még el. A siker (és a fenséges Eierschecke – olyasmi, mint a magyar krémes…) ízét még az a tény sem tudta megkeseríteni, hogy ha így folytatom szép lassan Bridget Jones-i magaslatokba török a plusz kilók számolgatásában. Úgyhogy ezt megelőzendő a sütemények népes hadát, sporttal koronáztam meg: végre, ahogy azt megérkezésem óta tervezem (talán inkább halogatom :S) eljutottam úszni, nem is akárhová, de erről legközelebb!
Előtte visszatérnék még a süteményekhez, mert érdemes pár szót ejteni róluk. Ha más nem azért, hogy valami kedveset is írjak, még mielőtt idejekorán kitoloncolnak innen, korábbi csípős megjegyzéseimért. :)
Szóval egy biztos, ha valamihez értenek a németek, az a sütés.
Emlékszem, annak idején Gran Canarián is a német Bäckerei-ban állt sorban az egész sziget reggelente magoskenyérért és péksüteményért. Nem ragozom: egytől-egyig isteni finomak!
De az igazat megvallva, van azért még két dolog, ami hátra van az édességmustrából:
A „gumicukorda” és A „kekszde” …
Biztonsági okokra hivatozva, még egyiket sem hódítottam meg. Egyelőre tisztes távolból csodálom mindkettőt. Kénytelen voltam hallgatólagos távoltartási végzést megállapítani, mert ismerve magamat, végzetes következménye lenne, ha ott én egyszer kinyitnám a számat és elkezdenék …enni.
Kicsi korom óta a zacskókat nyomkodva haladok az édesség soron, és addig amíg a gumicukor jellegzetes puha tapintását nem érzem egy zacskóban, oda sem nézek…
Erre tessék, mintha a Bäckerei nem lenne állandó kísértés, a saját vesztembe rohanva rátalálok egy boltra, ahol CSAK gumicukrot árulnak. Ha ez nem elég, ami eddig elképzelhetetlen volt: előre külön vannak válogatva a gumimacik, szín szerint (mert a piros a legfinomabb!) sőt sörös korsónak vagy narancsárga pólós férfinak álcázva is kaphatóak… utóbbi, csak az igazán bevállalósoknak!
A gumicukornál csak a marcipánt imádom jobban, ezért talán elsőre a keksz nem is hangzik olyan fenyegetően, de ha meglátja bárki miről is beszélek, már minden nyilvánvaló. Mintha a mesebeli régmúlt egy illatozó darabkáját fognád a kezeid között a frissen sütött zabpehelyből készült, csokival, marcipánnal (!) meghintett kekszbe zárva… legalábbis így képzelem :)
Mint a kosztümös filmekben, inasok sürögnek-forognak a kis „üzemben”, század elejét megélt gépek kavarják a tésztát fáradhatatlanul, körbe a polcokon zacskókból, csillogó kekszek mosolyognak vissza rád. Szinte látom magam előtt, ahogy otthon a Fornetti és Princess helyett, mindenhol „kekszdét” nyitok…
Apropó: az ötletet már levédettem, BEFEKTETŐ KERESTETIK!
Ajánlott bejegyzések: