Alig pár napja, hogy oda-vissza megtettem a Drezda-Debrecen távot és mégis úgy tűnik, mintha nem is jártam volna otthon… Furcsa dolog a honvágy. Szinte be sem tudom határolni mi/k vagy ki/k hiányoznak, végtelen a lista, mint amikor gyerekként levelet írsz a Télapónak. Közben pedig küzdök az érzéssel, hogy mennyi minden megváltozott ilyen rövid idő alatt, szinte meg sem ismerem a várost ahol felnőttem.
Drezda is más lett, új arcát mutatja, a hulló falevelek halk morajjal töltik meg az őszi csendet és valahogy lassabb, mélább a város. A délután észrevétlen fordul sötétbe, hogy a napfényt az este fényei váltsák fel. Nincs hideg, csak valahogy csíp a levegő, nem fáj, csak zsibbaszt…
Loswitz hídja a Lánchíd jelmezét öltötte magára. Megnyugtat és mégis felkavar. A part másik oldalán egy kivilágított étterem teraszáról vacsora csilingelő hangja szűrődik át. Sült gesztenye és forralt bor illat csap meg. Egy hajókürt sóhajt fel mélyről, miközben a fedélzetén szikrázó fényben zsibonganak az emberek. Hangulatos falunak tűnik innen a túlpart. Ősz van, este van, de az otthon megszokottnál mégis nagyobb itt az élet. Azonban a gyönyörű, meleg fények kevésnek tűnnek most ahhoz, hogy a nagy ürességet betöltsék, ilyenkor Mindenszentek idején.
A Halloween színes álarcai mögött fájdalmasan szép emlékek törnek utat.
Mama mosolygó szemei este, ahogy az ölébe hajtom a fejem a kerti padon és ő csillagokról mesél… ahogy a faforgács jellegzetes illata finoman megcsap, amikor az asztalosműhelyből papa kijön, puszit nyom a homlokomra, hogy aztán magasabbra lökjön a hintán….ahogy nevelőpapám a gyerekkori barátaival hetente esedékes kártya-parti előtt még leül velem zongorázni…
Tegnap este egy csapat gyerek vágott neki a rém-lámpásokkal kivilágított sötét utcának. Mellőzve minden harsány felhangot, csöndben, sorban sétáltak, reszkető kezükben tarisznyával, „hamuban sült“ pogácsa helyett világító lámpással megpakolva. Ahogy néztem őket különös érzés fogott el, mintha lelkeket vinnének.
Sok kis szentjánosbogártól fénylett az utca. Haladtak egyre messzebb felfelé az emelkedőn, míg végül csak a sok tompán világító, lebegő gömb látszott a messzeségben, majd teljesen sötét lett, mintha az égben tűntek volna el...
Minden városnak, ahol valaha jártunk megvannak a saját fényei.
Fények, amiket szorgosan gyűjtünk, gondosan megőrzünk magunkban, hogyha sötétebb, hidegebb van a megszokottnál tüzet gyújthassunk belőlük. Arcok, érintések, beszélgetések, nevetések, könnyek, vallomások, illatok, imák, lelkek fényév távolságból...
Ajánlott bejegyzések: