Vannak napok amikor legszívesebben az Elba partjára vetném magam, a puha illatos fűből csodálni a morajló nyüzsgést. Máskor egyenesen bele a vízbe… gyors a sodrás, majd visz valahová, mindegy hová… csak innen el, jó messzire. De nem panaszkodom, félreértés ne essék! Már az elején megbeszéltem magammal, ki kell használnom, minden percet, hogy felfedezzem a várost, aminek mostmár hivatalosan lakosa lettem.
A bejelentkezés egy dolog, de a pillanat, amikor kézhez kaptam az első hivatalos levelet FRAU Petra Koós nevére címezve.... könnyek szöktek a szemembe!
A nevetéstől.
Bár a téma meglehtősen komoly: új templom nyílik az utcában, ha bármi ötletem, hozzászólásom van számítanak rám. Tényleg elgondolkodtam, hogy milyen nemes cselekedet lenne a helyi kórus magyar üdvöskéjeként berobbani a szász köztudatba… De végül maradva az ésszerűségnél, a kilátásba helyezett csillogó gospel jövőt egyelőre elnapoltam.
Mindenesetre megfontolandó: ha külön adózási kulcs vonatkozik rám, Isten gyermekére attól függően, hogy katolikus vagy református vagyok, vajon az önkéntes egyházi munkát mivel jutalmaznák a német honatyák?!
Az iróniát félretéve tényleg ámulatba ejt az a szolid bürokrácia, ami a patinás 6-8 emeletes hivatalok mögött rejtőzik. Felemelő érzés, hogy emberek itt csupán abból megélnek, hogy átírányítanak egyik emeletről a másikra, esetleg egyik utcáról a másikra (majd vissza), nehogy véletlenül elintézhess bármit egy füst alatt.
Mindezt 9-15-ig, stresszesebb napokon 12-ig… na nem ők, én/mi stresszelünk.
Nekik munkájuk van, méghozzá felelősségteljes.
Aztán kijössz a friss levegőre, megcsap valami különös illatt, elvarázsol az Opera előtti „három tenor improvizáció“, egy különc, kosztümös időutazó után kapkodod a fejed, szédelegve átsétálsz Altstand utcáin, kis kerteken át le az Elbához, ahol kerekded angyalszobrokkal körbevéve csak ülsz… nézed a hajókat, sirályokban gyönyörködsz estig (én, aki fél a madaraktól!)…
Nagy levegő, elindulsz hazafelé. Villamos megálló: precízen feltüntetve melyik-mikor-merre. Percenként frissül a kijelző, ki van kalkulálva minden pontosan, kivéve, hogy ezegyszer villamos helyett lovaskocsi gördül a megállóba…én már meg sem lepődöm.
Mint ahogy „szinte“ természetes az is, hogy a bevásárlóközpont mosdójában a szappan adagoló mellé minivibrátor (!) automatát szerelnek… Nem vagyok egy prűd alkat, de be kell vallanom ez kissé kiverte a biztosítékot. Lassan azért kezdem megszokni, hogy az éjszakai bár a főúton áll, hivalkodóan narancssárgára festve az oldalán sztriptíz táncosokkal, akik 80-as évekbeli óriásplakátokról kacsintanak kacéran...
A villamos sínek között gyep van, de a járda mellett kitüremkedő fűszálakat szigorúan leégetik. Itt az akciós konyhabútor mellé, ajándék házhozszállítás esetleg szagelszívó helyett helyszínen elfogyasztandó pezsgő jár, mint GRATIS... Egészségünkre!
De ez az a város, ahol nem néznek rád furcsán, ha kutyával mész a postára, bankba, bevásárló központba. És itt történhet meg az is, hogy ha a „gyalogos“ átkelőhöz nem biciklivel gurulsz be, többen megnéznek, mintha kerekesszékkel tennéd…
Az is csak itt lehetséges, hogy miután megtudják, hogy magyar vagyok a Fool Moon acapella formáció (akik nem mellesleg tényleg magyarok) hamarabb jut eszükbe, mint Budapest vagy a gulyásleves.
A hab a tortán pedig?!
Drezda főterén, török imbissben árulják a mi híres, magyar lángosunkat!
Úgyhogy bár nem tudom, hogy a germán mitológiában van-e megfelelője a kezdet kétarcú isteneként emlegetett római Janusnak, de ha igen, biztosan Drezdának hívják!
.jpg)
