Egyértelműen kijelenthetem: határozottan könnyen befogadott az itteni lakóközösség bennünket. Gyanítom ebben jelentősen közrejátszott, hogy a július-augusztusi záporok, valami különös bolygóegyüttállásból kifolyólag általában kutyasétáltatás közben, tetőtől talpig fehérbe öltözve kaptak el.
Első alkalommal, konszolidáltan vettem tudomásul, ahogy egy szempillantás alatt szinte meztelenre vetkőztet az eső, igyekeztem a kertek alatt szépen feltűnés nélkül hazavenni az irányt. Persze amikor a legkevésbé sem akarsz találkozni emberekkel, akkor jön szembe a legtöbb. Naná, hogy az ellenkező nem képviselő közül, naná, hogy még jól is néz ki…naná, hogy a második alkalommal már nem tudtam nevetés nélkül megállni, a gond csak az volt, hogy így még több tekintetet vonzottam magamra, járda túloldaláról, bicikliről, autókból mindenki nekem drukkolt, mint a nyári vizespólós verseny biztos befutó résztvevőjének… Olyan hazafutást még nem látott a világ: csatakosan, csurom vizesen, ahogy azt kell. Bemutatkoztam.
De nem, mielőtt még bárkinek megfordulna a fejében, hogy a már-már szexis bevezető útán még mélyebb vizekre evezek, gyorsan le is hűtöm az auguszti hőségtől túlfűtött kedélyeket.
Itt még, igaz a teraszon begyűjtött, de a trópusi szigeteken szerzett árnyalattal vetekedő, már-már buja barnaság sem számít vonzerőnek! Hihetetlen, de igaz a velem egykorú férfiak, sőt +/-5 év: mind egytől egyig karikagyűrűvel az ujjukon és gyerekkel a biciklicsomagtartóban közlekednek… Ritkán előfordul, hogy a piroslámpánál begurul melléd egy terepjáró, oldalra nézel és egy szimpatikus szempár nézz vissza, amihez ne adj isten még egy mosoly is párosul. Figyelem: az első dolog amit ellenőrizned kell a hátsú ablak: mesefilmes árnyékoló… Zöld helyett ismét a piros lámpa, ezúttal fejben.
Na nem mintha csillapíthatatlan vágyat éreznék egy jó hideg “Fritz” után… A mai napig nem tudtam megbarátkozni a német hidegvérrel, bár sok lehetőségem nem is volt kevésbé fagyos szituációban kontaktusba kerülni velük, mint a posta, a bank vagy egyéb hivatalos orgánumok. Nagyjából négyszer fogtam bele dömping-szerű munkakeresésbe a cég mellett. Nem karrier, hanem némi plusz jövedelem, másrészt némi plusz társaság, plusz élmények és persze a gyakorlatban pallérozott német nyelvtudás lebegtek lelki szemeim előtt. Azonban mindannyi kísérlet kudarcba fulladt…
Sajnos még mindig nem beszélek úgy, hogy azzal komolyan vegyenek. A külföldieket pedig itt zsigerből utasítja el a munkaerő piac, főleg ha “csak” angolul és spanyolul beszélsz. Persze értem én, hogy ők miért nem értik mit keresek Németországban német tudás híján… de végülis az anyanyelvünket is a nulláról kezdtük egykor és azért annál (ha nem is sokkal), pár lépéssel azért előrébb járok. Így aztán lassan veszem tudomásul, hogy még a turizmus ágazat is kétkedve fogadja az ügyetlen szárnypróbálgatásaimat.
Ma egy éve és egy hete, hogy a mi kis Zsuzsink (a Corsánk becses neve) gombóccá tömve begurult az Alte Meissner 21. előtti parkolóba. Megéltünk sok mindent azóta: voltak csodás napok, kalandok és nagy nevetések, aztán feszültebb időszakok, majd meghittek. Hol hangosan, hol szótlanul, hol mosolyba, hol könnybe rejtve, de szeretetben és humorral átküzdöttük magunkat ezen az éven is. Sokszor nem úgy sült el, ahogy terveztük, de hogy újra belevágnék-e? Mérleget vonva, igen: elképesztő sokat tanultam magamról, az igazi barátokról, a bizalomról, az életről.
Folytatás következik…
