Újra itt vagyok, ahol Drezda és a világháló összeér. Hogy MIÉRT voltam csöndben ilyen sokáig?! HA nem teszem, most biztosan másról írnék, de az élet nagy viharait, úgy mondják mindig nagy csend előzi meg.
Minden ember életében vannak bőven MIÉRT-ek és HA-k.
Elég, ha csak Mézgáné Paulára és Hufnágel Pistire gondolunk:)
Nekem is akad belőlük bőven...
Furcsamód soha nem foglalkoztatott igazán, hogy ki mit gondol rólam, hogy kedvelnek-e. Nem fordult meg a fejemben, hogy bárki kibeszélne a hátam mögött, hogy egyáltalán téma lehetek, akár pozitív, akár negatív értelemben. Nem mintha magától értetődőnek gondolnám, hogy engem mindenki szeret, sőt...de akik nekem fontosak, úgy érzem mindig mellettem állnak.
Pedig biztosan volt jó néhány alkalom, amikor valamilyen formában emlegették a nevemet (jobb esetben az enyémet és nem az anyáét). Hogy MIÉRT pont most gondolkodtam el ezen, magam sem tudom. Egyszerűen csak ültem a vonaton, némán, hosszú órákon át és akaratlanul is figyeltem az embereket, a reakciókat amiket kiváltok: az elkapott tekinteteket, a visszafojtott mosolyokat, a zavart mozdulatokat, a közönyt, az ingerült mormogást. Na jó, mindezt azután, hogy a határt átlépve igazoltattak a rendőrök?! Vajon milyennek tűnök kívülről, valaki más szemével?!
Van ez a lány, itt Drezdában… melegítőben, tollkabátban, kapucnis mellényben és hótaposóban sétáltatja a kutyáját. Néha villamosra száll, egyedül sétálgat a belvárosban, sminket és magassarkút ilyenkor sem igen visel. Aztán van úgy, hogy nagy nevetések közepette kocsiba ülnek anyával és nekivágnak felfedezni a várost, na ilyenkor szempillaspirál a minimum, különben jön a “mikor nősz már fel...?!” és az “ennyi idősen már...”. Igen, maximum úgy 20-nak tűnik (egyébként 26…), ezért a hozzáillő, esetlegesen akár neki is tetsző férfiaknak mostanában fel sem tűnik. De nem is ismerkedni, szerelembe esni jött. Lassan fél éve már, hogy itt él, de az énektanáron és a sarki virágáruson kívül mással nem ismerkedett meg a helyiek közül... szándékosan.
Aztán van a másik, aki Budapesten magassarkúban szalad a busz után, a metróhoz, hogy időben odaérjen a soronkövetkező kávéra, vacsorára, mozira a barátnőkkel, barátokkal, hugival. Szervezkedik, jön-megy, ontja a hülyeséget, poénkodik, az egész város attól hangos, hogy itthon van. Aztán zakatol tovább Debrecenbe, ahol folytatódik a rohanás: család és a legrégebbi barátnők várják meghittebb beszélgetésekre. Majd ismét Budapest, telefoncsörgés, smink, haj és idegbaj, mert a bőröndben éppen nincs az alkalomnak megfelelő ruha, végül mégiscsak buli… aztán felszáll a vonatra és valahol félúton Budapest és Drezda között elgondolkodik:
Szóval ez lennék én?! Bevallom számomra is elég erős a kontraszt.
Mikor öklömnyi gyomorral belevágtam a drezdai kalandba nagyon meglepett, hogy mennyire erősnek és eltökéltnek ismernek a barátaim: “Te bárhol megállod a helyed!”, “Nem féltelek, ügyes csaj vagy!”.
Tudtam, hogy változás kell. Aztán megérkeztem és az olyan nagyon vágyott csend mellkasba vágott, egy lélegzetvételnyi ideig úgy éreztem hiba volt. De a csendből és időből végül sorra épülni, növekedni kezdtek dolgok, apró sikerek. Egy blog, egy kollekció tervrajzai, egy könyv első fejezetei, egy vállalkozás és még több ötlet…
… pár hete a Drezdában töltött hónapok első kézzelfogható eredményeképpen készült egy interjú. Magabiztosnak, már-már harsánynak tűnő lány néz vissza a képernyőről. Őszintén, talán nem is szimpatikus… pedig tudom, hogy a magabiztosan mosolygó álarc mögött mennyire izgult, mennyire aggódott, hogy mi lesz HA nem sikerül, de attól még jobban félt, mi lesz HA sikerül?!
Sikerült… a neheze csak most kezdődik. Ezért bár lehetne harsányabb is az idei Karácsony, a legnagyobb ajándék majd az lesz, amikor a feldíszített fa mellett borozgatunk anyával, miközben Zénó a lábunknál szuszog...
Ajánlott bejegyzések: