Régen írtam már… nem azért mert nincs miről, egyszerűen csak úgy érzem, hogy minden, ami mostanában történik nehezen fogalmazható meg abban a kicsit fanyar és humoros formában, amit megszoktak és elvárnak tőlem. Kicsit belefáradtam abba, hogy elhitessem magammal és a környezetemmel, hogy minden szép és jó vagy legalábbis meg tudom élni olyannak. Mostanában több bennem a düh, talán a csalódottság is, mint általában. Sok embert vesztettem el az elmúlt időszakban, csupán azért, mert azt hiszik hirtelen megfordult velem a világ. Olyanokat, akiket barátnak tartottam, de kiderült semmivel sem többek a rosszindulatú drezdaiaknál.
A kettő együtt pedig most egy kicsit sok(k).
Persze kívülről mindenki annyit lát: hű egyik vállalkozás a másik után és ráadásul Németországban él! Pedig még mindig nem koktélozgatással, hanem munkával telnek a napjaim. Akkor mégis miért vágják a fejemhez kimondva kimondatlanul: persze, könnyű neked! Igen?! Miért?!
Éppen ezért most itt üzenem mindenkinek: Ha véleményed van nekem mondd el. Úgy olvasd a gondolataimat, hogy közben tartsd tiszteletben a sikereket és kudarcokat, amiket megosztok! Ha barát(nak tartod magad) vagy örülj vagy sírj velem, biztass mert néha nekem is jól esik, de ha erre őszintén képtelen vagy és csak unalmadban egy jóízűt akarsz csámcsogni valamin, kérlek ne az én életemmel tedd!
Vajon mennyi idő még mire képes leszek ezeket elfelejteni, lepergetni magamról vagy ennél is több a visszájára fordítani és építkezni belőle. Egyelőre túlzottan felháborít, ha sértegetnek, bánt, ha megaláznak és fáj, ha tehetetlennek érzem magam. Végül teljesen tanácstalan vagyok mi lesz, ha újra otthon leszek? Itt azt kell/ett szégyellnem, hogy magyar vagyok, otthon pedig majd azt, hogy magyar létemre külföldön éltem?!
Lassan egy éve már, hogy Drezdában élek és bizony magam sem hittem, hogy ilyen hosszú kiruccanás lesz belőle. Mindössze pár hónapot terveztem, mondván kitisztítom a fejem, aztán hazaköltözöm, folyt.köv.! Otthon frissen, üdén. Nem így lett. Ebben a mások által csodálatosnak tartott városban maradtam, azt hiszem leginkább tanulni és egyre keményebb leckékből vizsgáztat az élet. Hogy mit tanulok? Most mindenki azt a választ várja: a nyelvet, kultúrát… egy kicsit.
De nagyobb hangsúllyal türelmet, alázatot, hitet.
Végül legfrissebb híreim: Költözünk! Még nem haza. De egy másik környékre, ahol nem penészes a fal, nem bontják a fejünk felett a tetőt, alattunk a válaszfalat.
Ahol csend van, nem hallatszik az autópálya monoton zaja és ahol - ez talán a legfontosabb- remélhetőleg nem vetnek meg azért, mert magyar rendszám van az autón... öröm és boldogság?! Meglátjuk!
Két hét múlva újra jelentkezem - új környezetből, új sztorival, és ígérem könnyedebb stílusban ;)
Ajánlott bejegyzések: