Megérkezett a tavasz és vele együtt a felújítási időszak. Körülöttünk a szélrózsa minden irányában rombolnak, vakolnak, építenek, fúrnak faragnak… Reggeli közben például újabban azt találgatjuk vajon az egyik székünk nyiszog vagy megint a szomszédban glettelnek…?!
Pár napja fontolóra vettük, hogy esetleg visszaköltözünk a nappaliba, ezt is csak azért, mert talán azon az oldalon tovább alhatunk… Igaz, a nagyszoba hőmérséklete továbbra is felér egy önkéntes tüdőgyulladással, pláne most, hogy a vele szomszédos lakásban, miután konkrétan „kibelezték“, most éppen ablakot is cserélnek. Értsd az ablakok helye egy hete üresen tátong … Marad a kisszoba és konyha.
A német munkások becsületére váljék egyébként a példás munka. 7:30-kor rendre ütve- fúróval és a RSA rádió híreivel köszönnek be, hamarosan szerintem csak úgy, át is ugranak egy kávéra tokostól-vonóstól: ha így folytatják a munkát pár nap és egy légterű lesz a két lakás.
De már most igazi „loft“ hatása van a mi kis életterünknek, ha a konyhából elém táruló kilátásra gondolok: alig pár méterre tőlünk a szomszédos épületben lebontották az erkélyeket. Helyettük a hangokból ítélve minimum egy székely-kaput faragnak itt a helyszínen.
Ha már a kapunál tartunk, a mi lakóközösségünket is hatalmas öröm érte: az eddig balról jobbra nyíló ajtót lecserélték egy jobbról balra nyílóval, hatalmas üveg-táblákkal kiegészítve. Néha egyenesen, amint belépek a kastélyhoz illő kapun, egyenesen Sissi-nek képzelem magam...aztán térdig gázolva az épp aktuális törmelékekben gyorsan elmúlik minden vízió. Mert természetesen ehhez egy nagyobb darabot ki kellett bontani a házból, egészen akkorát, hogy a kaputelefon is megszűnt létezni. De hála istennek nem jelent gondot, mert a munkások miatt egész álló nap tárva-nyitva van a ház, ami azért is jó, mert kerítés eleve nincs... Na, ez viszont nem is lesz! Itt nem szokás.
Így ébredtünk ma reggel egy nagyon kedves fiatalemberre/l. A helyi adóhivataltól, egészen pontosan a déli „tagozattól” keresett fel bennünket. Gondolom ez valami hasonló elven nyugszik, mint az Óz a csodák csodájában a jó és a gonosz boszorkányok. Ott sajnos a déli irányról viszont nem esett szó, de abból megítélve, hogy reggel 8-kor, ajtóstól ránk rontott, sok jóra nem számíthat az ember. Ellenőrizni jött, hiszen adóbevalláshoz közeledünk… itt ilyet is lehet.
Öröm az ürömben, egy adag kávéval fejenként beljebb vagyunk: a vérnyomásunk rögtön szintre állt. Arra azért kíváncsi lennék, hogy ezt a németekkel is ugyanígy intézik?!
Ilyenkor gondolná az ember, milyen jó lesz kicsit sétálni kint a tavaszi levegőn. Ami igaz, az igaz az utcákon szinte minden szivárványba borult, a virágzó fák koronáját pedig méhek zsongják körül. A bódító illatok és színek egyvelegében pedig már-már Alíz vagyok csodaországban… Természetesen a Tim Burton verzió: mert a megszokott nyugodt séták is inkább meneteléssel telnek, önkéntelenül egyszerre lépek a kopácsolás ritmusával, amit a szállodát felújító brigád diktál. Már épp kezd az ember megnyugodni, kicsit távolabb az Elba partra menekülve, amikor a „rúder klub“ daliái beeveznek. Pár másodperc öröm a női szemnek, errefelé azért ez igen ritka! Aztán mögöttük motorcsónakon az edző hangosbemondón beüvölti a ritmust…
Jobbra át!
Hazafelé azért mosolyogtam egy jót:
Ajánlott bejegyzések: